Katalónia mintegy 8 millió lakossal Spanyolország egyik leggazdagabb régiójának tekinthető. Az egy főre jutó GDP vásárlóerő paritás alapján számolva meghaladja a közösségi átlagot (120 %), és gazdasági értelemben véve az Európai Unió leggyorsabban fejlődő régiói közé tartozik Baden-Württemberg, Lombardia és Piemont után. A katalán gazdaság hagyományos húzóágazata az ipar mellett a szolgáltatási szektor, ezen belül főleg a turizmus, amely az elmúlt két évtizedben látványos fejlődésnek indult.

A katalán regionalizmus gyökerei egészen a középkorig vezethetők vissza, mivel a régiók eltérő ütem fejlődése a spanyol történelem állandóan jelenlévő sajátossága volt. A regionalizmus a középkor folyamán a központi állammal szembenálló grófságokat és hercegségeket jelentette. A katalán nemzet- és államépítés már a 12. században megkezdődött, amikor 1137-ben sor került a Katalán és az Aragón királyság megalapítására. A Katalán és Aragón Királyság 4 területet foglalt magába: Aragóniát, Katalóniát, Valenciát és a Baleári-szigeteket. Minden egyes tartomány saját intézményrendszerrel (cortez) rendelkezett. A katalán parlamentet - amely tanácsadó szervként működött - a nemesség, az egyház és a katalán városok képviselői alkották. A kormányzószerv, a Generalitat törvényhozó és végrehajtó funkciókat látott el. I. Ferdinánd király (1380-1416) elismerte Katalónia pénzügyi, jogi, igazgatási hatásköreit, s uralkodása alatt a Generalitat elnyerte végső működési formáját. 1492-ben Kasztíliai Izabella (1451-1504) és II. (Aragóniai) Ferdinánd (1452-1516) egyesítette a két tartományt, Kasztíliát és Aragóniát létrehozva ezzel az egységes spanyol államot. A kasztíliai központosító törekvések a 15 századtól kezdve megerősödtek, ezért a katalán autonóm intézmények jogköreit megnyirbálták.
A központosítás újabb megnyilvánulásaként értékelhető az 1716-ban a madridi kormány által meghirdetett Nueva Planta (Új Terv) programja, amely megszüntette a katalán cortez-t és a Generalitat-ot, így Katalónia elveszítette politikai és igazgatási autonómiáját. A Generalitat helyett a központi állam által irányított kormányzót neveztek ki Katalónia élére és a katalán helyett a kasztíliait tették meg hivatalos nyelvvé. A közigazgatás, az oktatás és a politikai élet területén erőteljes spanyolosítás vette kezdetét. A spanyol kormány által meghirdetett program hatására megerősödött a katalán nemzeti mozgalom befolyása elsősorban a középosztály (polgárság) és a kereskedelemmel foglalkozó társadalmi rétegek körében. A katalán nacionalizmus választ jelentett a központi kormány asszimilációs törekvéseivel szemben.
Kialakulásában a XVIII. század végén és a XIX. század elején végbement iparosodás és a katalán gazdaság szerkezetének modernizációja is meghatározó szerepet játszott. A XIX. század a katalán nyelv és kultúra újjászületésének a kora volt, amely főleg az irodalom területén nyilvánult meg. A katalán nemzeti mozgalom magját az etnikai hovatartozás (erős regionális öntudat) és a katalán nyelv jelentette.

A XIX. században a központosított állam modelljével szemben az autonómia és a föderáció igénye fogalmazódott meg. A föderáció gondolata az egyes spanyol régiók autonómia-mozgalmaiban fejeződött ki és elemei a legfontosabb politikai mozgalmakban is megtalálhatók. A föderalista köztársasági felfogás egyik jeles képviselője Francisco Pi y Margall (1824-1901) katalán ügyvéd és politikus volt, aki az egyes országrészek széles körű autonómiájának megteremtése mellett érvelt. Nézeteit „A nemzetiségek” cím 1877-ben megjelent művében foglalta össze.
Az első köztársaság idején, 1873-ban elfogadott Alkotmány a spanyol nemzet alkotóelemeként 17 államot sorolt fel, s régióként említette a baszk provinciákat és Katalóniát. Az Alkotmány az államszervezet három szintjét írta el : község (municipio); a regionális állam, mely külön alkotmánnyal és politikai autonómiával rendelkezik, valamint a föderális állam, egy korlátozott hatalmú központi kormánnyal és törvényhozó testülettel az élén. Az Alaptörvény minden régiót államként értelmezett, a spanyol államot pedig föderatív alapon kívánta felépíteni.

A katalán regionalizmus a XIX. század folyamán domináns irányzattá vált. A restauráció idején a nyelvi-kulturális regionalizmus helyett Katalónia gazdasági és kulturális súlyának megfelelő autonómia és a katalán nemzeti önállóság követelése jelent meg. A katalán értelmiség és nagytőke jelentette a nemzeti mozgalom f bázisát. 1892-ben Manresában megtartott konferencián elfogadták az ún. manresai alapelveket (Bases para la constitutión de Catalu a), amely a politikai katalanizmus fő alapelveit (nemzeti identitás, saját autonóm intézmények és fuero-k helyreállítása) tartalmazta. 1906-ban pedig megalakult a Katalán Szolidaritás (Solidaritat Catalana) konzervatív nacionalista párt, amely a spanyol föderatív államon belüli önálló katalán állam megteremtésének igényével lépett fel. A katalán autonómia híveinek törekvése csak a 20. század elején vezetett részleges eredményre. A Spanyolország egészét érint konzervatív-liberális váltógazdaság számos decentralizációs kísérletet hajtott végre. A regionális decentralizáció érdekében a központi kormány elfogadta egy, a korlátozott autonómiával bíró négy közigazgatási egység (Barcelona, Girona, Lleida és Tarragona) felett álló szervezetet létrehozását. 1913-ban királyi rendelet adott felhatalmazást arra, hogy a négy tartomány közgyűlése közigazgatási célból egyesüljön. Ennek eredményeként 1914. március 26-án jött létre a Mancomunitat de Catalunya, amely a négy provincia gyűlésének küldötteiből álló közgyűlést és a végrehajtó szerepet ellátó tanácsot foglalta magába. A Mancomunitat a közigazgatás és kultúra területére kiterjedő hatáskörrel is rendelkezett.

Az 1923-ban hatalomra került Primo de Rivera tábornok viszont represszív politikát folytatott a katalán nemzeti mozgalommal szemben, és megszüntette a Mancomunitat-ot a katalán autonómia intézményrendszerével együtt. Az autonómia kérdése újból 1931-ben a második köztársaság idején került napirendre. 1931-ben megalakult a Katalán Republikánus Baloldal (Esquerra Republicana de Catalunya), amely a spanyol szövetségi államon belül önkormányzatot követelt Katalónia számára.
Az 1931-ben elfogadott alkotmány az országot tizenhárom, korlátozott önkormányzatisággal rendelkező régióra osztotta. A második köztársaság idején Katalónia autonóm státust kapott és helyreállították a Generalitat-ot mint kormányzó szervet. Az alaptörvény egyik hiányossága, hogy nem tett említést a baszk, katalán és gallego kisnemzetekről, amelyeket továbbra is csak régiónak tekintett. E reform demokratikus jellege ellenére az egységes nemzetállam hagyományos koncepcióját tükrözte.

Az 1936-ban kirobbant spanyol polgárháborúban Katalónia Valenciával együtt a köztársaságpárti oldalhoz csatlakozott a Francisco Franco vezette jobboldali nacionalista erőkkel szemben. A polgárháború a caudillo győzelmével ért véget, s ez megpecsételte Katalónia sorsát is. 1939 márciusában Franco csapatai elfoglalták Barcelonát, a katalán-kormány pedig külföldre emigrált. Franco győzelme nemcsak a regionális politikai intézmények felszámolását jelentette, hanem a katalán nyelv és nemzeti szimbólumok (zászló, himnusz) használatának a betiltását is. A rezsim alapvetően egy centralizált egységes nemzetállam felfogását képviselte és a kasztíliai nyelv elsőbbségét hangsúlyozta, ezért nem volt hajlandó elismerni a Spanyolországot alkotó nemzeti kisebbségeket. A spanyol társadalom struktúráját veszélyeztető modern elméleti irányzatokkal (szocializmus, anarchizmus) szemben kíméletlenül felléptek és igyekeztek a nemzeti kisebbségeket elnyomni.

Ennek során megtiltották a katalán nyelv használatát a közigazgatás, oktatás és kultúra területén (beleérve a katalán nyelv újságírást is). A hivatalosan elfogadott nyelv a kasztíliai lett és még az egyházi szertartásokat is spanyolul tartották. A katalán nyelvet azonban – a szigorú korlátozások ellenére – a magánérintkezésben továbbra is használták. A katalán nyelv és identitás megőrzésében a középosztály, és az értelmiség játszott meghatározó szerepet. Az értelmiségi körök a Franco-rendszer represszív politikájával szemben a kulturális ellenállást választották. Az ellenállás kezdetben csak elszigetelt (főleg értelmiségi, családi és baráti körök) csoportok formájában nyilvánult meg, később azonban civil szervezetek és egyetemisták is csatlakoztak a tiltakozó mozgalmakhoz.

Az 1960-es évek elejétől kezdve Katalónia népessége erőteljes növekedésnek indult.
1975-re a lakosság a korábbi 3 millió fő helyett megduplázódott, elérve a 6 millió főt. A bevándorlók Spanyolország déli tartományaiból (Andalúzia, Extremadura) érkeztek Katalónia ipari körzeteibe (Barcelona, Tarragona). A gazdasági modernizáció és a demográfiai robbanás eredményeként a középosztály megerősödött és politikai reformokat követelt. A Franco-rendszer védőbástyáját jelentő katolikus egyház is jelentős változásokon ment keresztül, mivel az egyházon belül új világi csoportok és társaságok jöttek létre. Az alsópapság a katalán nemzeti mozgalom fő védelmezője volt. A szigorú törvényi szabályozás ellenére az 1960-es években a katalán nyelv kulturális újjászületése indult meg. 1971-ben alakult meg a Katalán Közgyűlés (Assemblea de Catalunya), amely a katalán nemzeti mozgalom újbóli meger södését és a diktatórikus rendszer végét jelentette. A közgyűlés valamennyi politikai és társadalmi csoportot magába foglalt és a legnagyobb támogatottsággal rendelkező egységmozgalom volt a polgárháború óta. A közgyűlés követelései között szerepelt az alapvető politikai szabadságjogok (szólás- sajtó- és gyülekezési szabadság) biztosítása, Spanyolország demokratizálása, Katalónia számára az önkormányzáshoz való jog (széles körű autonómia) garantálása és a politikai foglyok szabadon bocsátása. 1974-ben Jordi Pujol pedig megalapította a Demokratikus Konvergencia Katalóniáért nevű pártot (Convergencia Democratica de Catalunya), amely mérsékelt konzervatív politikai erőként szövetségre lépett a Convergencia i Unio pártjával.

Az 1977-ben megtartott országos választásokon a Pujol vezette Katalónia Demokratikus Békéért pártja (Pacte Democrátic per Catalunya) a szavazatok 16,8 százaléval 11 képviselői helyet szerzett a spanyol törvényhozásban. Ugyanebben az évben Katalóniában az elő autonómiák rendszerének megfelelően sor került a Generalitat újbóli felállítására. Katalónia és a spanyol állam szempontjából pedig az 1978-ban elfogadott Alkotmány és a képviselő ház által megszavazott, Katalónia autonóm státusáról szóló Alaptörvény jelentett fordulópontot.

A Katalónia autonómiájáról szóló Alaptörvény Spanyolország demokratikus átalakulása idején a nemzetiségi kérdés és ezzel párhuzamosan az autonómia megteremtésének igénye került előtérbe. A katalán Alkotmányt a spanyol képvisel ház 1979. december 18-án fogadta el, melynek jogi alapját a spanyol Alkotmány 151. cikkelye képezte. A katalán Alaptörvény a katalán mint történelmi nemzetiség politikai és kulturális jogainak maximális figyelembevételével született meg. A katalánok számára az Alaptörvény széles körű
önkormányzáshoz való jogot biztosít, amely a Generalitat formájában nyilvánul meg. A katalán Alapcharta bevezető cikkelye a katalánokat „történelmi nemzetiségként” határozza meg és elismeri az Alkotmánnyal összhangban az önkormányzáshoz való jogukat.

Az Alkotmány 5 cikkelye biztosítja a Generalitat azon jogát, hogy maga döntsön Katalónia területi szervezetér l. Az 1979. december 18-án elfogadott katalán autonómia-statútum kimondta, hogy a katalán Generalitat területi szervezete községekre és comarca-kra tagolódik. A statútum 2 cikkelye szerint Katalónia mint autonóm közösség területét a comarca-k rendszere alkotja, amelyek közé Barcelona, Gerona, Lérida és Tarragona provinciák tartoznak. A comarca-rendszerrel a katalán autonóm közösség kinyilvánította abbéli szándékát, hogy magához vonja a tartományi tanácsok hatáskörét. Ezt az igényt az Alkotmánybíróság 1981. július 28-i ítéletében elutasította, mivel véleménye szerint a provincia hatásköre változó ugyan lehet, de nem tűnhet el. A katalán parlament 1987. április 4-én fogadta el comarca-rendszer helyreállítását, mely így Katalónia területi szervezetét szabályozta. Katalónia jelenleg 41 comarca-ra oszlik. Az új beosztással a tartományi bizottságok jogosítványainak egy része a Generalitat és a comarca-k javára szállt át.

A spanyol Alkotmány 149 és a katalán Alapcharta 9 cikkelye a Katalán Autonóm Közösség kizárólagos hatáskörébe tartozó feladatokat sorolja fel. Ezek a következők:
-Katalónia önkormányzásához szükséges intézmények felállítása;
-közmunka megszervezése;
-kultúrpolitikai irányítása és közintézmények (múzeumok, iskolák, könyvtárak) fenntartása;
-nyelvpolitika irányítása;
-turizmus;
-szociális feladatok ellátása;
-egészségügyi ellátás biztosítása;
-infrastruktúra és szállítás;
-oktatás és kutatás; illetve
-a régió hatáskörébe tartozó gazdasági ügyek ellátása.
A spanyol Alaptörvény 152 cikkelye a katalán, a Baleári-szigetek és a valenciai autonóm közösség intézményrendszerét is meghatározza. Katalónia saját parlamenttel, kormánnyal és elnökkel rendelkezik. Ezen szervek együtt alkotják a Generalitat de Catalunyát, amely az 1359-ben létrehozott katalán parlament állandó bizottságának történelmi nevét viseli.

Az elnököt a katalán parlament (Parlament de Catalunya) választja saját soraiból, de a király nevezi ki. Politikailag az elnök az autonóm közösség törvényhozó gyűlése előtt felelős. Összetett feladatkörének ellátásban a kabinet segíti. Az elnök az autonóm közösség els számú közjogi méltósága; az állam képvisel je az adott közösségen belül. Feladata a helyi törvények közzétételének elrendelése a központi hivatalos lapban és a főtörvényszéki elnök kinevezésének végrehajtása. Elnöki jogosítványt képez a kormány tagjainak kinevezése és visszahívása is. A katalán Alaptörvény az elnöknek lehetőséget biztosít minisztériumok felállítására és megszüntetésére, de ez csak a költségvetési felhatalmazások keretén belül történhet.
A katalán regionális kormány az elnök irányítása alatt testületi szervként működik és megszabja a Katalán Autonóm Közösség politikájának irányvonalait.
Törvényjavaslatokat terjeszt a törvényhozó gyűlés elé, amelynek beszámolási kötelezettséggel tartozik. A kormány szabályozási hatáskörrel is rendelkezik. A kormányt az autonóm közigazgatás minisztériumainak a vezetői alkotják. A katalán kormány 14 minisztériummal rendelkezik: elnökség, belügy, külügy, igazságügy, ipar és energia, gazdaság és pénzügy, területrendezés és közüzemek, kereskedelem és turizmus, mez gazdaság, környezetvédelem, egészségügyi és szociális védelem, népjólét, munkaügy, oktatás és művelődés.
A regionális kormány hatalma egyszerre kizárólagos és osztott. A m vel déspolitika területén a kormány törvényhozó és végrehajtó hatalommal rendelkezik. Gazdasági kérdések kapcsán (gazdaság szabályozása a katalán autonóm közösségen belül és gazdasági tervek készítése) a Katalán Autonóm Közösség véleményezési joggal bír, a központi kormánynak az általa beterjesztett javaslatokat figyelembe kell vennie. A minisztériumok felállításáról az elnök vagy pedig a regionális kormány dönthet a költségvetési felhatalmazások keretein belül.
A Katalán Autonóm Közösség hatáskörrel rendelkezik a bírói hatalom szervezetét illetően. Az Alkotmány 152 cikkelye értelmében Katalóniában az igazságszolgáltatás csúcsszerve a Főtörvényszék (Tribunal Superior de Justicia). A Főtörvényszék bírói kontrollt gyakorol az autonóm közösség kormánya és adminisztrációja felett. A katalán statútum előírja, hogy a Katalán Autonóm Közösség milyen módon vegyen részt a területén kialakítandó bírósági illetékességi körzetek megszervezésében. A különböző peres eljárások esetén a Legfelsőbb Bíróság hatáskörének sérelme nélkül, az eljárási fórumrendszert azok a bírói szervek alkotják, amelyek az autonóm közösség ugyanazon területén találhatók, mint az elsőfokú bíróság. A Területi bíróságok (Audencia Territorial) szintén fontos szerephez jutnak, mivel meghatározzák az igazságügyi szervek működésének területi kereteit és segítik a bíróságok, illetve a közjegyzői irodák szervezését.

Emellett a Katalónia autonómiájáról szóló Alapcharta az önálló rendőri erők (Mossos d’Esquarda) felállításáról is rendelkezik. A katalán kabinet saját személyi állománnyal rendelkezik, amelyet az állam adott át számára. A hivatalok és a személyzet átadása az állam részéről már az el autonómiák idején megkezdődött. A képzett szakemberek megtartása érdekében a katalán statútum választási jogot biztosított az átadott személyzetnek a közösségi és az állami közszolgálat között. Az 1984. augusztus 2-án elfogadott, a közszolgálat reformjáról szóló törvény pedig lehet vé tette az állami és az autonóm közösségi funkció közötti teljes mobilitás elvét.

A lakosság és a politikai pártok többsége elfogadja Katalónia jelenlegi státusát a spanyol államon belül. A lakosság mintegy 20 százaléka viszont autonómia helyett a Katalán Autonóm Közösség függetlenségét tartaná a legjobb megoldásnak.

Törekvéseiket a Katalán Köztársasági Baloldal (Esquerra Republicana de Catalunya) karolja fel, melynek politikai programja a független Katalán Köztársaság megteremtését tartalmazza. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy az ERC mindezeket az elképzeléseket békés úton és erőszakmentes eszközökkel kívánja elérni. A párt az 1990-es években végrehajtott ideológiai és profilváltást követően erősödött meg és 2003-ban megtartott
regionális választásokon a szavazatok közel 16, 47 százalékával az ERC a CIU (Convergencia i Unio) és a PSC (Partit dels Socialistes de Catalunya) mögött a harmadik legerősebb politikai erővé vált. A mérsékelt katalán nacionalizmust a Jordi Pujol vezette Convergencia i Unio képviseli, amely Katalónia politikai autonómiájának kibővítését és pénzügyi autonómiáját követeli. A CIU politikai programjában Katalóniát nemzetként határozza meg és ennek a célnak az elérése érdekében Pujol nemzeti szinten 1993-1995 között a Spanyol Szocialista Pártot (PSOE), 1996-2000 között pedig a Spanyol Néppártot (PP) támogatta. 1997-ben a Spanyol Néppárttal folytatott tárgyalások eredményeként Katalónia regionális kormánya az adóbevételek közel 30 százalékát tarthatta meg a korábbi 15 százalék helyett.
A spanyol és a katalán Alkotmány kielégítő szabályozása ellenére a katalánok jelent s része a Katalán Autonóm Közösség autonómiájának további kib vítését és a katalánok önálló nemzetként való elismerését követeli. Ennek alapjául az angol „decentralizációs” modell szolgál, amely Skócia és Wales számára történelmi alapon nagyobb fokú autonómiát biztosít.

Részlet a www.shp.hu cikkéből